Lélekfàtyol
Virágzó lelkem cèljaimba tűzöm,
akár a cérnàt fűzném,
s diadalittasan lengedez a bástya tetején.
Fellegváram bordàimba zárt örök szeretet,
Ha meglàtlak bizsereg…
érzem te és én,
két porhüvelybe zárt rengeteg,
felhőkből származó eredet.
Ezer éves kehelyből…
egyszer régen,
együtt kóstoltuk e fából szűrt italt,
földanyával beszélgettünk
és félve feltettük.
Feltettük a kérdést:
mi lesz velünk?
Mi lesz velünk,
ha egyszer megöregszünk…
spirális utakon keresztül,
keresztül az univerzumon,
túl a lényegen és lényegtelen,
légtelen mindenségen…
Ha újra összetalálkozunk!
torzítva a társadalom által,
ösztön vezérelte,
robotoló emberekkel szegélyezve…
Igen!
Ha visszatérve…
nevezhető-e találkozásnak,
vagy csak egy új út kezdetének.
Te leszel te, én pedig én,
vagy én leszek te, te meg én?
A világ tetején…
Palotám
Régies vár e palotám,
hol az ember és állat együtt él.
Bárki kezébe veheti hárfám,
a szív és lélek itt össze ér.
Bárki kérdezte miből tartom fent,
rövid választ kapott:
Olyan fordul meg itt,
kinek a nyugalom szent.
S szeretetből és borból
a vendég tüzet rakott.
Valahogy...
Valaki félve őrzi titkait,
Valaki büszkén vállalja hogy őrült,
Valaki kineveti a másikat,
Valaki játszva értékeli azt aki felnőtt.
Valakik látva a jót irigykednek,
Valakik igazat téve tevékenykednek,
Valakik a felét se látják tréfának
Valakik az életet látják egy imádnivaló mártásnak.
Valaki a mérgeskígyót nevetve szeretgeti,
Valaki rettegve de megeszi
Valaki játszi könnyedséggel eltemeti
Valaki utána is gyakran felemlegeti.
Valakik a látványt tartják mindennek
Valakik a mögötte megbújót életnek
Valakik a jelzést kérlelhetetlennek
Valakik a babonát üres tévelynek.
Valakinek a juss az isten,
Valakiknek az étel, „ha ne adj isten”
Valakinek hogy egy pici is legyen
Valakiknek vagyon sem kegyelem.
Valahogy messze a távolban
Valahogy egy lépés választ el
Valahogy el sem hiszem
Valahogy fel sem veszem
Valahogy a fele sem tréfa
Valahogy ez is csak egy szépia…
Meg egyéb...
Megtáltosodott minden porcikám,
érzem ahogy a szél is én vagyok,
a részecskék robbanásra kész,
rég volt ilyen, így fejem előre tartom
Nem állíthat meg semmi,
sem ember, sem fantom,
sem törvény sem lasszó.
Az út is én vagyok, mely őröl és hengerel,
négy fal között két lábon, méltósággal,
„Vigyázz, a szomszéd nem kelt-e a fel!”
Nem! Többé nem érdekel!
Keresem a bajt, vagy én maga vagyok az,
esetleg csak irigykedve néz a sok madár,
szárnyaik nincsenek, féltek kinöveszteni,
kérdem én, ilyen badarságról hallottál-e már?
Fájdalmas az út a szárnyalásig,
Tudjuk, és folyamat felejtjük:
Az út a lényeg szopkodásig,
roskadásig?
Fejetlenség lepte el elmém az éj leple alatt,
Füleimmel játszik a biztonsági őr,
aki zsonglőr,
zsonglőr ki napot sohasem látott,
a barlangból előtör, egy háromágú tőr,
szúr-e, akar-e egy falat
Falat, betonból öntött jász ólt,
kis bábut, vagy életnagyságút,
felfal, a fele fal, a másik fele fél,
kérdem én: erre a világra született-e a lét,
a kísértet álom, nem emberi,
Tény.
FÉNY!
Gyúlt valahol a messzeségben,
majdnem olyan rég,
Mit matuzsálem is megért,
megért, ha innen nézem.
Miért ne nézném,
a ma embere vagyok,
csupa alázat,
meg egyéb…
Egy elkárhozott nép
Ó, ti diadalittas ámokfutók
Olümposz serlegével kezetekben!
Meddig szaladtok a végeláthatatlanságig
keresztül kasul a pokol bejáratáig
s majd csak ott szólok!
Szólok mielőtt beengednének!
Mosnátok kezeiteket,
habár a stigma rajta ég!
Fékezhetetlen érkeztetek hittétek egy játék!
Puszta erővel mégsem léptek be,
nincs engedély eme felekezetnek.
Tik, kik feleselnek
és ti kik vissza kezelnek,
élő emberek ilyenek nem lehetnek!
Legyetek hát lidércek,
égő ketreceitekben férgek
és jámbor ragadozók
eszement kalózok,
aranyra vágyakozó hajósok!
Kertelhettek, áskálódhattok, arathattok
Éltetek rövidre zárul,
okulhattok az anyagi halálból!
Körbe vesz titeket a kincs,
megszereztétek!
Megvan miből jó lesz,
nő, tárgy, hatalom
Holott királyságotok
kívülről óriási guanó halom.
Ó, ti diadalittas ámokfutók,
bátor tetteiteket sokak emlegetik,
Talán még szerzetesek is félve megemlítik…
sötét sarkokban eleresztik a hírt:
kárhozatra jutott egy újabb nép!
Földanya régi barátja
Hátad veted a lágy fűcsomók
simogató bizsergésének,
átadod magad az érzésnek.
A lényedben rejlő állat
újra emberré lész,
senki nem mondta,
hogy nem teheted,
újra visszatérhetsz
a színtiszta valóságba.
Ahol az érintés nem illúzió,
a természet a vég és induló,
fekete, fehér,
egyik sem létezik itt,
a szürke csak indok.
A színek szívmelengető kavalkádja,
a világ legpompásabb árkádja!
Emberek!
Miért felejtetek?!
A hiúság, a vágy, a kevélység,
mind a fejetekben él!
Holott a természet a te országod,
sosem fél…
nem gondolkozik,
csak szeret,
önfeledt odaadása száll
gyarló gondolataitok felett.
Nincs-e idő a pázsitra leheveredni,
embertársaiddal benne hemperegni,
elveszni, visszatérni,
feltöltődni, kirepülni?
Fél életed és még többet
a fejedben töltöd,
bezár a társadalom, a sietség,
karnyújtásnyira a segítség!
Ne légy naiv, ez betegség,
a szénakazal sok mindent elrejt,
de lásd a beszűrődő fényt,
a magadban mélyen elfekvő szabad lényt!
Életerő!
Szíved lágy világával feltöltött esőfelhő,
nem baljós ez, hisz táplál és megöntöz,
felvértez, borogat, kibont jó borokat,
lelkifröccs a fatálcán,
svédasztalon ínycsiklandó fácán.
Minden percben Új élet sarjad,
falnak a fejjel már senki sem szaladhat.
Embertársaim szeme újra nyitva,
csukva minden bicska.
Eljött mindeddig is jelen lévő megváltónk!
Félve őrzött titkunk,
az üldözött nyugalom,
a szeretet birodalma!
S kitört egyetlen bolygónk örömkönnye,
nincs többé terhe, háta könnyed:
hisz vissza tért, vissza tért az ember!
Nem a galád, Ő nem bánt,
az alázatos, az „igaz régi Barát”!
Üzenet az utazónak
Életed minden percében keresed az álmod,
érdekes módon az első lépést sosem találod,
Energiád, a lélekpumpád szarra használod.
Égre mered tekinteted
és azt hiszed jámbor a járásod?
Érzed,
zsigereidben érzed ott a tét!
Minden pillanat számít,
hiszen ez nem más mint a nagybetűs lét.
A lét, minden cseppjét eltünteted,
szipolyozod.
A hálát egy feltétellel felejtheted:
Tudd, úgy tudd, hogy tedd,
Csak úgy tedd, hogy tudod:
a csepp ára
szeretteid hátborzongató pillantása!
Nem más ez, mint élted egyedüli,
meghamisíthatatlan lángcsóvája.
Az igazi hülye nem te vagy,
mert az a boldogságot keresve sem találja.
Saját magad vagy a döntésed,
rajtad múlik melyik sorban van
szíved legőszintébb fáklyája.
Ha tényleg maradt benned elég abból,
amit úgy hívunk, az újszülött vágyálma
a tiszta szív örök harciassága,
a pubertás csalafintasága,
a felnőtt oktalansága,
Lleszel-e saját tárgyaid rabszolgája?
Hol jársz, mi a te utad,
melyik ösvényen hangoztatod
belső ordító hangodat,
rongálod, vagy építed önnön lélekhajódat?
A költő kérdését is megköltötték,
szerető anyukák kiötlötték,
s boldogságod elixírjét tetteid kitöltötték.
Evilági szösszenet
Kétarcú birkák,
kiknek szeme soha nem nyílt fel,
egy ösztön, egy személyiség,
lényük velejéig tejfel.
Hogy vagy hájfej?
Kérdezte a minden hájjal szétkent,
a seggfej.
S, nem válaszolt a bölcs, mert tudta:
a felkent ember elsőszámú erénye
a madártávlatból nyert őserő.
A gyarló népek számításai
hozzá nem illő ketté tört tükör.
Felhatalmazták maguk,
a sárkány megmérgezésére,
kiscsibék kivégzésére,
a szárnyaló világ lenézésére…
Holott vakságuk eltörpül
az igaz lét értelme
és a szeretet szelencéjébe mártott
erények mellett.
Hályoggal bevont szemhéjaik elfeledtették,
hol találják meg lényük igaz helyét.
Illúzióból szőtt trónon fekszik,
kinek a külsőség a mindenható,
csótánnyá cseperedett a király,
s lelkét emészti
ami kívülről duzzasztja mellét.
Nem tudatosít ő, minek az.
Jobb szőnyeg alá seperni virágzó,
lelkivilág adta lehetőséget
és betakarózni
a földi mámorral.
Gátat vet-e a nép a virágzásnak
a tibeti hegyek felett,
Kimenti-e a legyet,
ha drága italába esett?!
A bölcsek lázas fáradozásának
kérlek adjatok helyet!
A bűnös emberek elleni lázadozásnak,
egy nyugalmasan fényes kertet.
Tartsatok ki!
A remény sosem száll tova,
néhol kissé tétova,
de ne feledd:
nincs neki párja,
hisz örök lángcsóva.
Keserédes búcsú
Keserves a lezárás és boldog az új kezdet,
lázonganak a sejtek,
hisz nem tudják mit hoz a jövő.
Őrjöngenek a vénák,
várják azt a másból származó többletet,
töltetet, ami új szárnyakat ad!
A régiek mellé új eszköztár kerül,
mit már egyszer megtanultál
méltán nem visz tovább.
Vár az ismeretlen,
tépődnek a letaglózott gyökerek
A biztonságból a nyílt óceánra,
viharok avagy lágy forrásvízű patakok
várnak e a lakatlan szigeten.
Kígyók a kókuszdió mélyén,
tulipán a tigris fogai helyén?
Várom én is,
jól látom az élet nem egy algoritmus.
Telis-tele rejtéllyel,
megfejtésre váró titkokkal
Egyhelyben a levéltárban nem láthatsz belé,
nem érintheted a mézzel mázolt kertek
titokzatos falait,
régi hősök taposta utak hamvait.
A jelenből vált múlttá,
szemtanúja lenni a pillanatnak
Egy árva intés, szorító ölelés.
Sóhaj: többet nem kell látnom hülye fejetek,
később szép emlékké lesz és a hiány lép színre.
Tudatosan látni
saját ösztöneink mechanizmusait
kellemesen röhejes,
de én így szeretek.
Menekülj
Makacs vérem végzeted első számú bűnbakja
zűrzavart kavaró élmény hátborzongató írmagja.
Ha nem ébredsz fel nem lesz gond,
különben készülj legrosszabbra!
E kézitusa elemi ábrázatok felruházója,
elemi ösztönök mámoros felhántorgatója,
Kegyelemről szó sem lehet,
hiába vesztegeted könyörgésed százezer szóra.
Szorongásaid keresztbe tett lábakkal palástolod,
te is tudod, karmád utoljára ért utol.
Önáltatott remények életed utolsó mentsvára,
s ha istent óvatosan kéred,
meglehet kinevet
és most ő vesz felvállra.
Álmos tekintettel való ébredésed mit sem ér,
szemeid tekintete frissen is tele csipával.
Eltakarja látásod a magadba vetett fals önszeretet,
folyton harcban állsz lényeddel és a világgal.
Amíg változtatni nem mersz üldözni foglak,
gyávaságod megajándékozom egy féreggel,
pestises bolhákkal és patkánnyal…
menekülőutat keresve sem találhatsz.
Változni nem fogsz, cselekedeteid a mérce,
púpos hátaddal is biz’ lehetsz a világ szépe.
De csak egy örök gyerek vagy,
nincs is erőd ahhoz: ne legyél lenézve.
Az egó halála
Hatalmi vágy és hatalmi játszmák,
szemem nyitva, lelkem ajtók mögé zárva.
Boldog gyermekek habzsolják az életet,
az elme elfertőződés még messze,
a pillanat ereje a tiszta lélek
Ha homályba burkolozol
észre sem vesznek!
Felhők fölött szállsz,
szárnyalsz a felhők tengernyi
csiripelő madár seregében.
Ha leszállsz
csak az ember szemébe rejtett
félelmet látod.
Lecsapolt olajos sötétség a
megszállt kezek serlegében,
öklök és feszes tartás, mégis minek?!
Te vagy a mindenség!
Az egy, a minden és mindenki!
Én te ő, te sem, én sem, ő sem az,
átvert mindenkit ez a szem.
Egóból építkezett,
s nem adott mást
csak egy fél kezet.
Egyedül maradtál, ha ébren alszol,
féltett státuszod lassan felőröl,
ember és természet te vagy!
Éld meg ki vagy,
s ne felejtsd mi vagy!
Egy különleges állat
Hontalan lelkek brigádja!
Lelkek, ti! Ti gyönyörűségesek!
Lépjetek ki a fényre újra!
Az egót eldobva,
Embertársaitokkal összekapaszkodva!
Mindig csak keres:
hol a pénz, hol a téboly,
hol az eszeveszett siker, a presztízs…
Ohh boy!
A látvány mi éltet,
az a verdád mi sosem fékez…
S az az illúzió, a zene a bor
a saját élted…
Meg sem kérded?
Ennyiből állhat-e csak a léted!
Felgőzzel él,
mindig csak panaszkodik,
keresztbe tesz a másiknak,
s a helyes útról letér,
ha teheti alamizsnát kér.
Emelt fővel ritkán,
magától nem, csak zsámollyal
a polc tetejére épphogy csak felér…
Éber álom ez, sodródás az árral
Alkudozás a legszegényebb kufárral
Fura mód, egyszerűbb
S néha azt mondod nagyszerűbb,
nagyszerűbb a sekély víz.
Ki szólhatna,
hogy porszem került a gépezetbe,
ha nem a saját, választott környezete.
Idegtépő lenne a felismerés,
s mindig egyszerűbb a menekvés.
Szóval marad a rutin,
a zsákutcák, örvények és kupi.
Fejben kupi, igazi kupleráj,
Szívben dübörgő mosógép.
Egyesek azt mondanák, hogy
na ez a tuti!
Egészen nagy a muri
az épület másik szárnyában,
Ámor nyila éppen betalált,
nyugdíjas Marit és Endrebát!
A Százholdas pagony egyből fejre állt!
Szívek szólamára alélnek a fiatalok,
itt mindenki egy es Örök,
orgona illat és orgona hangja,
a mosolyt és hancúrt
senki le nem tagadhatja.
A recept majdnem elveszett,
ám lelkes felfedezők archiválták,
nagy szippantás, majd köszönet!
Lépések óvatosan, tekinteted jámbor.
Mert belül nyugodt,
ki nem zökkenhet a
sarokban kuporgó,
aki mások életén csámcsog!
Figyelmed összpontosul,
szíved ver folytonostul,
Légzésed állat,
s azt mondod a végén,
sőt bevallod,
az ember is csak egy
különleges állat.
Ha több jár
Mert nekem észből is sok futotta,
Így tettem a vagyonom mindig a jó lóra.
Ha vadul lobogott a szél a hajamba
Csak fogtam es a forró levesbe fejest ugrottam!
Láthatsz előtted és láthatsz mögötted,
akár menekülsz akár játszod az eszed,
én üdvözöllek!
Körbe veheted magad őrökkel,
Én csak foglak,
s jól megdöngöllek!
Mert nekem a jóból épp több járt!
Neked meg a sok is kevés,
pont ez fájt!
Az élet a becsületből merített és kínált,
s ha levegőt veszel,
a pénztárcád felkiált:
ne csináld!
Ne csináld, ne csináld!
Szép és jó ha életed lángra lobban,
fel nem fogható ha én betoppanok,
olaj a tűzre, a káosz és végzet megtestesül.
Eltűnsz, eltűnsz, eltűnsz,
de ezt csak hiszed szentül.
Szentfazékban nevelkedtem,
cseperedtem.
S mikor kitörtem,
kitettem a lábam izzó utcákra,
láthatatlanul végig szántottam az elmebajon.
Így már csak kísértelek és játszom az eszed,
Kérdésedet, óhajod bármikor felteheted:
nem teheted,
teheted, megteheted!
A vándor
Egy kerekasztal sarkainál
fektették le az alapjait,
gondolatvilágod keretekbe szorulva
elkényelmesedik.
Szemeink perifériája meddig terjed,
Látunk, bambulunk, nézünk…
figyelni ki fog kedvesem?
Elég e egy ember kettő helyett,
de megeshet
Hogy a sötétség kívülről fakad,
s a vakságé marad a világtalan.
Fátyolos a tekintetünk,
s talán jobban élvezzük
ha menekülünk,
s nem szembesülünk.
Mielőtt szemünkbe,
agyunkba sül a táplálék,
bizonyosan nem ehető,
sötétségből hántolt metélt.
Elemi ösztönök lepték el a testet,
ugrálva nevet,
hisz az alma még helyén van,
hetykén és sértődötten
s a láthatatlan háttérben
átkarolja mormogva
az az otromba nagy kobra!
A kisfiú jól érzi magát,
nem látták meg,
sikerült elrejtenie
a tudást a mindenségről,
hisz a bolondot nem veszik komolyan!
Nála a titok,
kémnek képzelte magát a tohonya,
hiába,
a gyermekszemek mögé
akarva sem láthatna.
Őszinte természetről és árulkodik,
ha csendes a vándor,
Sokat látott,
üres szavakat bárhol ácsolt,
légtelen buborékba nem kér több kámfort!
S a vándor csak lépkedett,
vízfelszínen és Napföldon keringett,
Magát már nem látta többet,
egója elszállt,
s egy nap dúdolászva ébredt,
hogy amit eddig féltett,
egy álca.
A maszkok mögött Ő az a kisgyerek,
és gondolta miért ne,
hangos nevetésben
a trambulinon rázendített!
Érzéki csalódások
Kergetőztem és lelki harcot vívtam,
pattogtam az űrben mint egy kerge marha,
elfogadtam és lázadtam,
magamnak mondogattam:
távol álljon tőlem az ordas falka.
Érzéseimmel pajkosan játszottam,
hogyne tudtam volna:
mikor és mi a veszett kutya ügye,
s mindig ki tudtam mondani
te hülye!
Láthatatlan vértemet magamon hordom
akár egy drága mentét,
aranyozott tunikát.
Szaglószerveim kopó,
félelmeim tudom,
lényegem örök,
azt hihetném mindent értek,
pedig ezt sosem kértem,
ahogy senki azelőtt a kolerát.
Kicsontozott piranhák
hozzá nem érhetnek,
S ez így szép és jó,
legendák és regék zengtek róla,
irigyelték és imádták a mondát,
ezt a régimódi mesét:
az érinthetetlenség fűzfáját,
sérthetetlenségig vérig sértett
indulatok tűzifáját.
Azóta is csak nevetek, kacagok
olykor felröhögök,
néha lelketlenséget tükrözök, felköhögök.
Képzelet szüleménye mi körbe vesz,
Szó se róla.
Szigorú főnökök,
intrikus feltörekvők búja,
korán kelő alattvalók
és későn fekvő alfabaglyok
ugranak a Szóra.
Kik megtehetik,
telhetetlenségig megtehetik.
s a csalfa munka verejtéke csak csordogál,
s ha egyszer volt is,
már nincs igazán sok dolga.
Álcába csavart szerénység
és kábulatba esett porhüvelyek,
lépegetnek előre
anyagi javakra vadásznak.
Sokszor elcsodálkozom,
miért nem állok be a sorba.
Hogy csábító együgyűséget hajhászva
mily szép is lehet az élet!
S csak feltekintek az égre,
és egy lágy mosollyal
magamra nézek:
Köszönöm, hogy én vagyok én,
egy megértetlen „személy”.
Őszinteséged a letét
Keringve kerülgetjük
a szótlan hullazsákokat
miközben életünk fonalát
háromféle én mondja
hogy nem, nem lesz kárhozat.
A hús-vér test szegmenseiben
porzik a májunk
de a lélek bölcsöje a válasz, felelném
ha hallaná a hangom
a csenevész pórnép.
Még várunk, még nem hányunk.
Lássuk meg, türelmesen várjuk ki
hányadán is állunk.
Kell-e néked a fáradt epém,
vagy a friss, sosem lankadó elmém
szerető lelkem odaadom,
de ember vagyok és kérek cserébe.
Az őszinteséged a letét.
Félni nem félek, bánthat aki akar,
lelkem zenéje erősebb mint a kar.