Lényeg
Megátalkodottan boldog,
zavarodott és kóbor,
e kétarcú hóbort,
mely felkap, s tovasodor,
szeret, de bánattal megpakol,
elás, majd felvezet…
kerestet.
Mikor kérdezed:
hol hagytad tiszta lelkedet?
Igaz barát, csalfa szerető,
ki dönti el mi a helyeslő,
s ki az, kiben önmagad
a legelső…
Otthon, vagy legelő!
Szabadság, belső ketyegő,
ritmus és dallam,
csöndben és zajban,
tökéletesen egészben,
fogadd el kérlek,
hogy a végén kimondod szépen:
szívedben a lényeg.
Sziklák, egó, szárnyak
Kevély kétségekbe burkolózva
pöffeszkedik az egó,
mozdulatlanná dermedve
csordogál a kámforrá váló,
száz szó.
Ereidben csordogál a szív,
az érzés, a lélek.
Fájó, s mégsem megrázó.
Háló ez, és követed magad,
úton vagy a szabaduló művészhez.
Remegve kapaszkodsz
egy felhőbe burkolózó,
rendíthetetlen sziklába,
azt hiszed most az egyszer,
és nem utoljára
gyökeret vert Istened lába.
Felhevült kezekkel,
büszke tekintettel
rúgsz a közeledő hiénába,
mindhiába.
Prométeusz mája a reggelid,
ha kibírod reggelig!
Tavaszra ébredhet
a benned rejlő erő árnya,
s csak te döntöd el
meghasonult-e szíved szárnya!
Az adok-kapok
Keringenek a napok,
megy az adok kapok,
kérdezi az ember
kuka vagyok?
Kettőt lépsz, míg hármat vissza,
szeretsz de van hossza?
Kellemes érzésekkel létezel,
mégis megbosszulja…
Válaszút előtt mászkálsz
Kikéred e, nyomaszt a meszkál.
Százezer élet,
minden fejben ott a lényed,
felismered a rügyed,
ez bizony a te ügyed!
Leszel-e mocsári szörnyeteg!
Elengedni, adni-kapni,
Harapva adni,
szellemes a lét,
főleg ha felre lép!
Sivatagban lépked az ember,
talpa alatt ott a henger,
a lehengerlő fergeteg,
vagy viharos tenger
Ki más mondhatja meg, ha nem az agyi szerkezet?!
Materialitás…ez lenne a realitás?
Kövér burokban növekednek a piócák,
felvetik „befognád a szád”?
Százmillió érzés,
mégis ami maradt az két kérdés:
a szépség, félénkség, virtuális kevélység?
de hova lesz a szerénység?
Kettő az egyben, hármat veszel mert „tetszel”,
Felsegíted, mert nem kertel,
keresve sem szeretnéd-e,
félhetsz, bátorkodhatsz,
a végén mégis te leszel a felesége.
A felszínességről
Trópusi vihar vonul az éj féltekén,
bíbor ködben tükröződik a tenger fenekén,
bármerre is jár a föld kerekén,
az alagútból ki lát-e a legvégén.
Kérdem én,
finom-e az a kenyér,
mitől nem marad fogad helyén,
s meddig tartod magad hetykén,
ha füledben ott a szirén?
Hiszed-e délceg alkatod,
hatalmas felkarod?
Hova rejted félszeg alkatod,
s látod-e még a harmatot?
Ha tényleg akarod, megkapod:
elbújsz, ha jön a Ragnarok.
A lovag
Miközben áhítozik
a Facebook lovagjára,
a háttérben megbúvó,
hús-vér emberek
közeledését hárítja.
Korai az öröm
Korai az öröm,
ha megváltásról álmodozol.
Félted a rongyos életedet,
mégis szórakozol.
Fény gyúlna mindenfelé,
valahol látod,
pedig csak pislákol.
Magány
Szeretteljes sötétség,
a mágiának fényében,
ahol azt hiszed,
hogy te vagy az egyetlen
és valaki,
pedig csak egy dolog létezik ott:
a harakiri.
Csak érezz rá!
Nem nehéz,
kérdezz rá!
Ha nem teszed,
kezet rázzál.
Ha azt sem teszed,
rázzon ki a hideg,
az előítéleted lététől.
Felállok
Koponyán tovább látni?
Belevakulni!
Kiszabadulni!
Kihajt egy rügy, de máris porrá válik!
Hozd el hozzám, hozd el!
A jókedvet, saját magamnak!
Meg kell tennem!
Elveszek az ősök mételyében!
Ha nem vigyázok!
Kisodródok!
S hol lesz olyankor a karmom, hogy
aszfaltba kapaszkodjon!
Elmém tisztítsd, saját magamnak!
Hogy ki ne tagadjanak!
Testem javítsd, erőt lehelek bele magamnak
Megfogom! A megfoghatatlant!
Elmegyek! És felhatalmazhatnak!
Minden jó és szent követőjének!
Megmaradok és feltámadok!
Képesség mindig van! Akarat van!
Erős vagyok, Harcos vagyok! Felállok!
Az asztal alól!
Jelenbe zárt önmagunk
Hogy kerülök én bele ebbe
az istentelen helyzeletbe,
hol keresem a szépséget
és szeretném
beszippantani keblembe.
Szürkén fátyolos szeretete,
a mindennél szikrázóbb,
elengedhetetlen,
porból testet öltő,
melegedet.
Merném-e mondani,
Hogy nem érdemlem,
merném-e mondani,
suttogni:
nem bírok nélküled élni?
Mikor az őszi levél útjára indult,
s mikor a száz esztendős kisfiú
gokartjába beült,
kérte,
s menthetetlenül kérte:
soha ne legyen vége.
Elmondani nem tudom,
de nem is akarom,
fájdalmas minden, ami
percek, órák, napok.
De valahol tudom, mindez
csak egy illúzió,
egy végeláthatatlan
UFÓ invázió.
Invázió, csak virágokkal
Tele zümmögve
nevető thai kajákkal,
incselkedő,
rács mögé zárt vidrákkal
S egy múlhatatlan,
fal mögé zárt vágybombával.
Hiszem, egyszer megtaláljuk,
a jelenbe bezárt önmagunk,
összefonódott végtagunk,
s nevető ülésünkön
hangosan kiáltjuk:
a mi autónk.